Agastache 'Blue Fortune'

Morfológia

Az Agastache 'Blue Fortune' erőteljes növekedésű, lágyszárú évelő növény az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjából. Magassága általában 70–120 cm, szélessége 50–80 cm. Bokros, felálló habitusú, erős, négyélű szárakat fejleszt, amelyek rendszerint nem dőlnek meg.

Levelei átellenes állásúak, tojásdadok vagy szélesen lándzsásak, fűrészes szélűek, középzöld színűek. Megdörzsölve ánizsos, édes illatot árasztanak.

Virágai hosszú, tömött, hengeres füzérekben nyílnak a hajtások csúcsán. Színük levendulakék, kékesibolya vagy halvány liláskék. Virágzása rendkívül hosszú, rendszerint júliustól szeptemberig, kedvező időjárás esetén októberig tart. Kiváló méh- és lepkecsalogató növény.

Alapfaj származása

A 'Blue Fortune' nem természetes faj, hanem kertészeti hibrid. Származása a következő fajokhoz köthető:

• Agastache rugosa (koreai vagy ráncoslevelű izsóp),

• Agastache foeniculum (ánizsizsóp).

Mindkét szülőfaj Kelet-Ázsiából, illetve Észak-Amerikából származik. A hibridet Hollandiában szelektálták a 20. század végén.

Eltérés az alapfajtól

A 'Blue Fortune' több tulajdonságában felülmúlja szülőfajait:

• nagyobb és tömörebb virágfüzérek,

• hosszabb virágzási idő,

• jobb télállóság,

• erősebb szárak,

• kisebb hajlam az elfekvésre,

• steril vagy csak korlátozottan termékeny virágok, ezért energiáját hosszabb ideig a virágzásra fordítja.

Virágzata tömörebb és egységesebb, mint az Agastache foeniculum-é, miközben megőrzi annak kellemes illatát és rovarvonzó képességét.

Ökológiai igények

A 'Blue Fortune' kifejezetten napfénykedvelő növény. Teljes napsütésben fejlődik és virágzik a legszebben.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen tápanyagdús közegeket,

• a semleges vagy enyhén meszes talajokat.

Jól tűri:

• a nyári hőséget,

• a rövidebb száraz időszakokat,

• a városi környezetet.

A pangó vizet és a téli vízborítást rosszul viseli, ezek gyakran a tövek pusztulásához vezetnek.

Felhasználás

Az egyik legértékesebb évelő dísznövény a természetközeli és beporzóbarát kertekben.

Felhasználható:

• évelőágyásokban,

• prérikertekben,

• méhlegelőkben,

• díszfüvekkel társítva,

• vágott virágként.

Virágait nagy számban látogatják:

• méhek,

• poszméhek,

• lepkék,

• zengőlegyek.

Hosszú virágzása miatt a nyár második felének egyik legfontosabb nektárforrása lehet.

Etimológia

Az Agastache név görög eredetű. Az agan („nagyon”) és stachys („kalász”, „füzér”) szavak összetételéből származik, utalva a feltűnő, hosszú virágfüzérekre.

A 'Blue Fortune' fajtanév jelentése nagyjából „kék szerencse” vagy „kék szerencsecsillag”. A név a fajta különösen sikeres kertészeti tulajdonságaira és a látványos kékes virágzatra utal.

A 'Blue Fortune' ma a világ egyik legismertebb és legnagyobb példányszámban ültetett Agastache fajtája, amelyet kiváló díszítőértéke és kiemelkedő rovarvonzó képessége tett népszerűvé.

Achillea 'Hannelore Pahl'

Achillea 'Hannelore Pahl' jellemzése

Morfológia

Az Achillea 'Hannelore Pahl' alacsony vagy közepes termetű, évelő dísznövény, amely általában 50–80 cm magasra nő. Bokros habitusú, erősen elágazó szárakat fejleszt, és idővel széles töveket alkot.

Levelei mélyen szeldeltek, finoman sallangosak, szürkészöldek, a cickafarkakra jellemző „páfrányszerű” megjelenésűek. Virágzata lapos sátorozó bogernyő, amely számos apró fészekvirágból áll.

Virágzása hosszú ideig, általában júniustól augusztusig, kedvező körülmények között szeptemberig tart.

Alapfaj származása

A 'Hannelore Pahl' kertészeti hibrid, amely az úgynevezett Achillea millefolium-csoporthoz tartozik. E hibridek alapját elsősorban a közönséges cickafark (Achillea millefolium) és más eurázsiai cickafarkfajok képezik.

Az alapfaj, az Achillea millefolium, Európa, Ázsia és Észak-Amerika mérsékelt égövi területein honos, ahol réteken, legelőkön, útszéleken és száraz gyepekben fordul elő.

Eltérés az alapfajtól

A vad Achillea millefolium virágzata többnyire fehér vagy halvány rózsaszínű, míg a 'Hannelore Pahl' nagy, intenzív színű virágzatokat hoz.

Főbb eltérései:

• élénk bíborvörös vagy cseresznyepiros virágszín,

• nagyobb és tömörebb virágzat,

• egyöntetűbb növekedés,

• hosszabb virágzási idő,

• jobb díszérték.

A virágok színváltozása az elnyílás során különösen dekoratív.

Ökológiai igények

A fajta kifejezetten fényigényes. Teljes napsütésben virágzik a leggazdagabban, és ilyenkor marad a legkompaktabb.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyeket,

• a semleges vagy enyhén meszes talajokat.

Jól tűri:

• a nyári hőséget,

• a szárazságot,

• a szelet,

• a gyengébb talajokat.

A túl nedves, kötött talajokon élettartama csökkenhet.

Felhasználás

A 'Hannelore Pahl' az egyik legértékesebb piros virágú cickafarkfajta.

Alkalmazható:

• évelőágyakban,

• természetközeli kertekben,

• prérikertekben,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• méh- és rovarbarát kertekben.

Virágai kiváló vágott virágok, és szárítva is jól megtartják színüket. A beporzó rovarokat nagy számban vonzza.

Etimológia

Az Achillea nemzetségnév a görög mitológia hősére, Akhilleuszra utal. A hagyomány szerint Akhilleusz a cickafarkot sebek kezelésére használta katonái gyógyítására.

A 'Hannelore Pahl' fajtanév egy német kertészeti nemesítő vagy kertbarát nevét őrzi. A fajta a 20. század végén vált ismertté, és a narancsos virágú cickafarkak egyik klasszikus díszkerti változatának számít.

Leucanthemum vulgare - réti margitvirág

Morfológia

A Leucanthemum vulgare (réti margitvirág) évelő lágyszárú növény, amely rendszerint 20–80 cm magas. Rövid gyöktörzséből tőlevélrózsa fejlődik. A szár felálló, egyszerű vagy kevéssé elágazó.

Tőlevelei hosszúkás-tojásdadok, csipkézettek vagy karéjosak, a szárlevelek kisebbek, keskenyebbek és ülők. Virágzata egyetlen nagy fészekvirágzat, amely 3–6 cm átmérőjű. A szélső virágok fehér nyelves virágok, a középső virágok sárga csöves virágok. Virágzása májustól augusztusig tart.

Növényföldrajz

Európa nagy részén őshonos faj, de ma már szinte valamennyi mérsékelt égövi területen megtalálható. Magyarországon általánosan elterjedt.

Elsősorban kaszálóréteken, legelőkön, erdőszegélyeken, útszéleken és hegyi gyepekben fordul elő.

Ökológiai igények

Fényigényes növény. Az üde vagy mérsékelten száraz, tápanyagban közepesen gazdag talajokat kedveli. Jól viseli a hideget és a rendszeres kaszálást.

Leggyakrabban természetes és féltermészetes gyepekben fordul elő, ahol a túlzott trágyázás általában visszaszorítja.

Gyógyhatás

A népi gyógyászatban enyhe görcsoldó, gyulladáscsökkentő és sebgyógyító növényként ismert. Virágos hajtásait és leveleit kisebb bőrproblémák, horzsolások és sebek kezelésére alkalmazták.

Belsőleg teáját időnként légúti panaszok és emésztési problémák enyhítésére fogyasztották, de jelentős gyógynövényként nem tartják számon.

Etimológia

A Leucanthemum a görög leukos („fehér”) és anthemon („virág”) szavakból származik, jelentése „fehér virágú”. A vulgare latin szó, jelentése „közönséges”, „általánosan elterjedt”.

A magyar réti margitvirág név a faj jellegzetes élőhelyére és margarétaszerű virágzatára utal.

Geum urbanum - erdei gyömbérgyökér

Morfológia

A Geum urbanum (erdei gyömbérgyökér vagy közönséges bennike) évelő lágyszárú növény, amely rendszerint 30–80 cm magasra nő. Rövid, vastag gyöktörzset fejleszt, amely jellegzetes szegfűszegre emlékeztető illatú.

Tőlevelei hosszú nyelűek, szárnyasan összetettek, nagy végálló levélkével és kisebb oldalsó levélkékkel. A szárlevelek egyszerűbbek, háromkaréjúak vagy háromosztatúak. A növény teljes felületét finom szőrök borítják.

Virágai májustól szeptemberig nyílnak. A virágok viszonylag kicsik, 1–2 cm átmérőjűek, öttagúak, élénksárga szirmokkal. A termés sok apró aszatkából álló áltermés. Az aszatok végén kampós szőrök találhatók, amelyek az állatok szőrébe vagy az ember ruházatába kapaszkodva segítik a terjedést.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában őshonos. Az ember közvetítésével más földrészek mérsékelt égövi területeire is eljutott.

Magyarországon gyakori és általánosan elterjedt növény. Erdőkben, erdőszegélyeken, cserjésekben, parkokban, kertekben, utak mentén és bolygatott élőhelyeken egyaránt előfordul.

Ökológiai igények

A Geum urbanum félárnyéktűrő faj, de napos helyeken is megél, ha elegendő nedvesség áll rendelkezésére. Kedveli a humuszban és nitrogénben gazdag, üde talajokat.

Jól alkalmazkodik az ember által bolygatott környezethez, ezért gyakran megjelenik települések környezetében és másodlagos élőhelyeken is. Fagytűrése kiváló, és a zárt lombkoronájú erdők aljnövényzetében is fennmarad.

Társulás

A közönséges bennike elsősorban üde lombos erdők, gyertyános-tölgyesek, bükkösök és ligeterdők növénye. Gyakori nitrogénben gazdag erdőszegélyeken, cserjésekben és vágásterületeken is.

Társulhat többek között a szagos mügével (Galium odoratum), az erdei szélfűvel (Mercurialis perennis), a sárga árvacsalánnal (Lamium galeobdolon), a salamonpecsétekkel (Polygonatum spp.) és az erdei sással (Carex sylvatica). Jelenléte gyakran jó tápanyag-ellátottságú, humuszos talajra utal.

Etimológia

A Geum név valószínűleg a görög geuo („ízesíteni”, „illatot adni”) igéből származik, utalva a gyökértörzs aromás illatára. A növény gyökere szárítva szegfűszegre emlékeztető illatú az eugenoltartalom miatt.

Az urbanum latin szó, jelentése „városi” vagy „településekhez kötődő”. A fajnév arra utal, hogy a növény gyakran fordul elő emberi települések környezetében, utak mentén, kertekben és egyéb bolygatott élőhelyeken.

A magyar bennike név régi növénynevünk, míg az erdei gyömbérgyökér elnevezés a gyökértörzs aromás, fűszeres illatára utal.

Gyógyhatás

A Geum urbanum gyöktörzse jelentős mennyiségű cseranyagot, keserűanyagokat és eugenolt tartalmaz. Az eugenol ugyanaz az aromás vegyület, amely a szegfűszeg jellegzetes illatáért is felelős. Emiatt a növény gyökere régen fontos gyógynövénynek számított.

A népi gyógyászatban összehúzó, gyulladáscsökkentő és enyhe fertőtlenítő hatása miatt alkalmazták. Teáját hasmenés, emésztőrendszeri hurutok, gyomorpanaszok és enyhébb bélgyulladások esetén fogyasztották. Magas cseranyagtartalma révén segíthette a nyálkahártyák védelmét és a hasmenés csillapítását.

Külsőleg toroköblítőként, szájvízként és sebkezelésre is használták. A gyökér főzetét fogínygyulladás, szájüregi gyulladások és kisebb sebek kezelésére alkalmazták. A középkorban járványok idején is becsben tartott növény volt, mivel kellemes illata és fertőtlenítőnek vélt tulajdonságai miatt a kolostorkertek gyakori gyógynövényei közé tartozott.

Napjainkban gyógyszerkönyvi jelentősége csekély, de a fitoterápiában továbbra is ismert enyhe összehúzó és gyulladáscsökkentő hatású gyógynövényként.

Carex sylvatica - erdei sás

Morfológia

A Carex sylvatica (erdei sás) laza bokrú, évelő sásfaj, amely rendszerint 30–90 cm magas, de kedvező körülmények között az 1 métert is elérheti. Rövid gyöktörzséből sűrű levélcsomók fejlődnek. Szára háromélű, karcsú és enyhén lehajló.

Levelei keskenyek, 4–10 mm szélesek, élénk- vagy sötétzöldek, puhák és hosszúak, gyakran ívesen lehajlanak. A növény összhatása elegáns, laza megjelenésű.

Virágzata hosszúkás, laza füzér. A csúcsi füzér porzós, az alsók termősek. A termős füzérek keskenyek, lazák, gyakran bókolók. A tömlőcskék hosszú csőrűek, ami a faj egyik fontos határozóbélyege. Virágzása általában május és július között történik.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, a Kaukázus vidékén és Nyugat-Ázsia egyes területein őshonos. Elterjedése az Atlanti-óceán partvidékétől Kelet-Európáig terjed.

Magyarországon széles körben előfordul, elsősorban a domb- és hegyvidéki erdőkben. A Dunántúli-középhegység, az Északi-középhegység és a nyugat-magyarországi erdős területek jellegzetes növénye.

Ökológiai igények

Az erdei sás üde, párás klímájú élőhelyeket kedvel. Félárnyékos vagy árnyékos környezetben fejlődik a legszebben. Talajigénye mérsékelt, de a humuszban gazdag, jó vízellátású, üde erdőtalajokat részesíti előnyben.

Jól tűri az árnyékolást, ezért zárt lombkoronájú erdők aljnövényzetében is fennmarad. A tartós kiszáradást rosszul viseli, ugyanakkor az átmeneti téli vízbőséget elviseli.

Társulás

A Carex sylvatica elsősorban üde lombos erdők karakterfaja. Gyakori a gyertyános-tölgyesekben, bükkösökben, szurdokerdőkben és ligeterdőkben. Különösen jellemző a közepesen nedves, tápanyagban gazdag erdőtársulások aljnövényzetében.

Gyakran fordul elő együtt olyan fajokkal, mint a szagos müge (Galium odoratum), a salamonpecsétek (Polygonatum spp.), a kapotnyak (Asarum europaeum), a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon) vagy az erdei szélfű (Mercurialis perennis). Jelenléte általában viszonylag természetes, zavaratlan erdei élőhelyre utal.

Etimológia

A Carex a sások ókori latin neve. Eredetét egyes nyelvészek a „vágni”, „metszeni” jelentésű szavakkal hozzák kapcsolatba, utalva a levelek gyakran éles szélére.

A sylvatica latin szó, jelentése „erdei”, „erdőben élő”. A név pontosan tükrözi a faj jellegzetes élőhelyét. A magyar erdei sás elnevezés a tudományos név közvetlen fordítása, és jól kifejezi a növény ökológiai kötődését az árnyas lombos erdőkhöz.

Geranium robertianum - nehézszagú gólyaorr

Morfológia

A Geranium robertianum (büdös gólyaorr) egyéves vagy kétéves, ritkábban rövid életű évelő lágyszárú növény, amely rendszerint 15–50 cm magas. Szára erősen elágazó, gyakran vöröses vagy bíborosan elszíneződő, mirigyszőrökkel borított. Az egész növény jellegzetes, erős, sokak számára kellemetlen szagot áraszt, különösen összedörzsölve.

Levelei hosszú nyelűek, többszörösen szárnyasan tagoltak, finoman szeldeltek, világos- vagy középzöld színűek. Ősszel és napos termőhelyeken gyakran élénkvörösre színeződnek. Virágai viszonylag kicsik, öt sziromlevelűek, rózsaszínűek vagy lilás-rózsaszínűek, sötétebb erezettel. Virágzása hosszú ideig, áprilistól októberig tarthat. Termése a gólyaorrfélékre jellemző hosszú csőrű hasadótermés, amely éréskor rugalmasan szórja szét magvait.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában és a Kaukázus vidékén őshonos. Az ember közvetítésével ma már szinte az egész mérsékelt égövben elterjedt.

Magyarországon általánosan előfordul. Erdei utak mentén, sziklaerdőkben, cserjésekben, kőfalak repedéseiben, kertekben és bolygatott területeken egyaránt megtalálható.

Ökológiai igények

A Geranium robertianum rendkívül alkalmazkodóképes faj. Félárnyékos és árnyékos helyeken érzi magát a legjobban, de megfelelő nedvesség mellett napos termőhelyeken is előfordul.

Kedveli a humuszban gazdag, nitrogénellátott talajokat, gyakran jelenik meg köves, törmelékes vagy meszes termőhelyeken is. Jól tűri a zavarást és gyorsan kolonizálja a bolygatott élőhelyeket.

Felhasználás

Elsősorban természetes erdei növényként ismert, de természetközeli kertekben, árnyéki növénytársításokban is megjelenhet. Finoman tagolt lombja és hosszú virágzási ideje miatt dekoratív lehet.

Korábban a népi gyógyászatban széles körben használták, ma inkább gyógynövény-történeti jelentősége van. A növény számos beporzó rovar számára biztosít nektárt és virágport.

Gyógyhatás

A büdös gólyaorr jelentős mennyiségű cseranyagot, flavonoidokat és illóanyagokat tartalmaz. A népi gyógyászatban összehúzó, vérzéscsillapító és enyhe gyulladáscsökkentő hatása miatt alkalmazták.

Teáját hasmenés, szájüregi gyulladások, torokfájás és kisebb vérzések esetén használták. Külsőleg sebek, fekélyek és bőrproblémák kezelésére is alkalmazták. Napjainkban gyógyászati felhasználása visszaszorult, de a gyógynövényirodalomban továbbra is számon tartják.

Etimológia

A Geranium név a görög geranos („daru”) szóból ered, mivel a termés hosszú csőre a daru csőrére emlékeztet. A magyar gólyaorr név ugyanezen a hasonlaton alapul.

A robertianum fajnév eredetéről több magyarázat ismert. A legelterjedtebb szerint a növény nevét a középkori Szent Róbert emlékére kapta, akinek a hagyomány szerint gyógyító tulajdonságokat tulajdonítottak. Egy másik magyarázat szerint a név egy korai középkori füvesemberhez vagy szerzeteshez kapcsolódik. A magyar „büdös gólyaorr” név a növény jellegzetes, erős illatára utal.

Poa pratensis - réti perje

Morfológia

A Poa pratensis (réti perje) évelő, gyepképző pázsitfű, amely rendszerint 20–80 cm magasra nő. Erőteljes föld alatti tarackokat fejleszt, amelyek révén sűrű, összefüggő gyepszőnyeget alkot. Ez a tulajdonság különbözteti meg sok más perjefajtól.

Levelei keskenyek, laposak vagy enyhén V alakban hajtottak, élénk- vagy szürkészöld színűek. A levélcsúcs jellegzetesen „csónakorr” alakú, ami a Poa nemzetség egyik fontos bélyege. Nyelvecskéje rövid és tompa.

Virágzata laza, piramis alakú buga, amely virágzáskor szélesen szétterül. A kalászkák több virágot tartalmaznak, zöldes vagy enyhén lilás árnyalatúak. Virágzása általában május és július között történik.

Növényföldrajz

A faj Eurázsia mérsékelt égövének őshonos növénye, de az ember közvetítésével ma már szinte az egész világon elterjedt. Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is meghonosodott.

Magyarországon általánosan előfordul. Réteken, legelőkön, gyepekben, utak mentén, parkokban és mezőgazdasági területeken egyaránt megtalálható.

Ökológiai igények

A réti perje a mérsékelten nedves, jó tápanyagellátottságú talajokat kedveli. Napos vagy enyhén félárnyékos helyeken fejlődik a legszebben. Kiváló fagytűrő, ezért a mérsékelt égöv egyik legfontosabb gyepalkotó füve.

A rendszeres taposást és nyírást jól viseli, regenerációs képessége kiemelkedő. Mélyre hatoló gyökérzete és tarackjai révén a rövidebb száraz időszakokat is elviseli, bár hosszan tartó aszályban fejlődése visszaesik.

Társulás

A Poa pratensis számos természetes és féltermészetes gyeptársulás fontos alkotója. Gyakori üde kaszálóréteken, legelőkön, mezofil gyepekben és folyómenti réteken.

Magyarországon különösen jellemző a réti ecsetpázsitosok, franciaperjés rétek és különféle kaszálórétek növényzetében. A gyepgazdálkodás szempontjából az egyik legértékesebb pázsitfűfaj, mivel jó takarmányértékű és kiváló gyepalkotó.

Etimológia

A Poa név az ókori görög poa szóból származik, amely általánosan „füvet” vagy „takarmánynövényt” jelentett. A pratensis latin szó, jelentése „réti”, „réteken élő”.

A magyar réti perje név a növény legjellemzőbb élőhelyére utal. A faj a világ egyik legfontosabb gyepalkotó pázsitfüve, és számos sportpálya-, park- és pázsitkeverék alapvető összetevője.

Allium oleraceum - érdes hagyma

Morfológia

Az Allium oleraceum (érdes hagyma,mezei fokhagyma) hagymás, évelő növény, amely rendszerint 30–80 cm magas. Föld alatti hagymája tojásdad, külső burka szürkésbarna vagy barnás. A szár felálló, hengeres és a felső részén virágzatban végződik.

Levelei keskenyek, félhengeresek vagy laposan vályúsak, szürkészöld színűek. Az egész növény jellegzetes fokhagymaillatot áraszt. Virágzata laza, félgömb alakú ernyő. A virágok zöldesfehérek, rózsaszínesek vagy bíboros árnyalatúak lehetnek, de a virágzatban gyakran sok apró sarjhagyma (bulbilla) fejlődik, amelyek fontos szerepet játszanak a szaporodásban. Virágzása többnyire június és augusztus között történik.

Növényföldrajz

A faj Európa nagy részén, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában őshonos. Elterjedése a Brit-szigetektől egészen a Kaukázus vidékéig húzódik. Magyarországon széles körben előfordul, különösen száraz gyepekben, erdőszegélyeken, löszlejtőkön, cserjésekben és útszéleken.

Ökológiai igények

Az Allium oleraceum fénykedvelő növény, amely a meleg, száraz termőhelyeket részesíti előnyben. Jól fejlődik meszes, köves vagy löszös talajokon, és kiválóan tűri a nyári szárazságot. Gyakran fordul elő természetes gyepekben és ritkás erdőkben. Fagytűrése kiváló, hagymája a talajban biztonságosan áttelel.

Felhasználás

A növény minden része ehető. A levelek, a hagymák és a virágzati sarjhagymák fokhagymás ízűek, ezért salátákhoz, levesekhez, fűszernövényként vagy vadnövényként gyűjthetők. A népi táplálkozásban korábban helyenként a fokhagyma pótlására is használták.

A faj természetvédelmi és ökológiai szempontból is értékes, mivel virágai számos beporzó rovart vonzanak.

Gyógyhatás

Az Allium oleraceum a fokhagymához (Allium sativum) hasonló kéntartalmú vegyületeket tartalmaz, bár kisebb mennyiségben. A népi gyógyászatban emésztésjavítóként, étvágyfokozóként és enyhe fertőtlenítő hatású növényként tartották számon.

Hagyományosan megfázás, emésztési panaszok és általános erősítő kúrák során is alkalmazták. Antioxidáns és antimikrobiális hatása valószínűsíthető, de gyógyászati jelentősége jóval kisebb, mint a termesztett fokhagymáé.

Etimológia

Az Allium a hagymák ókori latin neve. Az eredet valószínűleg a fokhagyma erős szagára utaló ősi mediterrán szóból származik. Az oleraceum latin jelentése „konyhakerti”, „zöldségként használt”, ami arra utal, hogy a növényt már régóta fogyasztható növényként tartották számon.

A magyar mezei fokhagyma elnevezés a faj jellegzetes fokhagymaillatára és természetes, vadon élő előfordulására utal.

Allium 'Summer Beauty'

Morfológia

Az Allium 'Summer Beauty' alacsony vagy közepes termetű, hagymás eredetű évelő dísznövény az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjából. Virágzáskor rendszerint 40–60 cm magas.

Levelei keskenyek, szalag alakúak, fényes sötétzöldek, és a díszhagymák többségével ellentétben a virágzás idején is hosszú ideig szépek maradnak. Sűrű, rendezett lombcsomót alkot.

Virágzati szára erős, merev és lomb fölé emelkedő. A virágok tömött, gömb alakú ernyőkben nyílnak. A virágzat 5–8 cm átmérőjű, színe rózsaszínes-lila, levendulásrózsaszín vagy lilásbíbor. Virágzása általában júliustól szeptemberig tart, vagyis a legtöbb díszhagymánál jóval későbbi.

Alapfaj származása

Az 'Summer Beauty' pontos eredete nem teljesen tisztázott, de általánosan elfogadott, hogy az Allium tanguticum és az Allium nutans rokonsági köréből származó kertészeti szelekció vagy hibrid.

A szülőfajok Kelet-Ázsiában, elsősorban Mongólia, Észak-Kína és Szibéria térségében honosak, ahol füves pusztákon, hegyi réteken és száraz lejtőkön fordulnak elő.

Eltérés az alapfajtól

Az 'Summer Beauty' számos tulajdonságában felülmúlja a vad fajokat:

• tömörebb, szabályosabb bokorforma,

• gazdagabb virágzás,

• nagyobb virágzatok,

• hosszabb virágzási idő,

• jobb lombtartósság,

• erősebb szárak,

• kiváló kerti alkalmazkodóképesség.

Különösen értékes tulajdonsága, hogy lombja a virágzás idején sem szárad vissza látványosan, mint sok más díszhagymánál.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, teljes napsütésben fejlődik a legszebben.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen tápanyagdús közegeket,

• a semleges vagy enyhén meszes talajokat,

• a mérsékelten száraz termőhelyeket.

Jól tűri:

• a nyári hőséget,

• az időszakos szárazságot,

• a városi környezetet.

A pangó vizet és a tartós téli nedvességet rosszul viseli.

Felhasználás

Az egyik legértékesebb nyár végén virágzó díszhagyma.

Alkalmazható:

• évelőágyásokban,

• prérikertekben,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• közterületi növénykiültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Kiváló társnövénye lehet díszfüveknek, kasvirágoknak (Echinacea), őszirózsáknak (Symphyotrichum) és zsályafajoknak (Salvia). Virágait a méhek, poszméhek és lepkék nagy számban látogatják.

Etimológia

Az Allium a hagymák és fokhagymák ókori latin neve, amelyet már a római szerzők is használtak.

A 'Summer Beauty' angol fajtanév jelentése „nyári szépség”. A név arra utal, hogy a növény a nyár második felében, sok más évelő virágzásának hanyatlásakor nyújt különösen látványos díszítőértéket.

A fajta a modern díszhagymák egyik legsikeresebb kertészeti szelekciója, amelyet hosszú virágzása, rendezett lombja és kiváló rovarvonzó képessége tett világszerte népszerűvé.

Aquilegia vulgaris 'Christa Barlow'

Morfológia

Az Aquilegia vulgaris 'Christa Barlow' közepes termetű, évelő dísznövény, amely rendszerint 60–80 cm magasra nő. Bokros habitusú, karcsú, elágazó virágszárakat fejleszt.

Levelei kétszeresen vagy háromszorosan összetettek, kékeszöld árnyalatúak. A levélkék kerekdedek, karéjosak, finom megjelenésűek. A lomb a virágzási időszak után is hosszabb ideig díszes marad.

Virágai rendkívül különlegesek. A legtöbb haranglábbal ellentétben a virágok teltek és sarkantyú nélküliek, inkább apró pomponokra vagy díszes dáliavirágokra emlékeztetnek. Színük mély bordó, bíborvörös vagy vöröseslila, a szirmok széle gyakran fehéres vagy halványrózsaszín szegélyű. Virágzása általában május–júniusban zajlik.

Alapfaj származása

Az alapfaj, az Aquilegia vulgaris Európa nagy részén őshonos. Természetes élőhelyei közé tartoznak:

• lombos erdők szegélyei,

• erdei tisztások,

• hegyi rétek,

• cserjések,

• üde gyepek.

A 'Christa Barlow' az angliai Barlow-sorozat egyik legismertebb kertészeti fajtája, amelyet a közönséges harangláb többszörös szelekciójával állítottak elő.

Eltérés az alapfajtól

Az alapfaj egyszerű virágú, jellegzetes hátrafelé hajló sarkantyúkkal rendelkező virágokat hoz, többnyire kék, ibolya, rózsaszín vagy fehér színben.

A 'Christa Barlow' ettől jelentősen eltér:

• telt virágú,

• sarkantyú nélküli,

• pomponszerű virágzatú,

• sötét bordó-bíbor színű,

• gyakran fehér szegélyű szirmokkal,

• hosszabban dekoratív virágokkal.

Virágai annyira eltérnek a vad típustól, hogy első pillantásra sokan nem is haranglábnak nézik.

Ökológiai igények

A fajta napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik a legszebben. A forró, száraz fekvéseket kevésbé kedveli.

Legjobban:

• humuszban gazdag,

• jó vízellátású,

• üde,

• jó szerkezetű talajokon fejlődik.

Jól tűri a téli hideget, és megfelelő körülmények között mérsékelten önvető is lehet. A pangó vizet nem kedveli.

Felhasználás

A 'Christa Barlow' az egyik legkedveltebb romantikus megjelenésű haranglábfajta.

Különösen alkalmas:

• évelőágyásokba,

• vidéki kertekbe,

• angol stílusú kertekbe,

• félárnyékos beültetésekbe,

• vágott virágnak.

Jól társítható harangvirágokkal (Campanula), gólyaorrfajokkal (Geranium), gyűszűvirágokkal (Digitalis) és árnyliliomokkal (Hosta).

Etimológia

Az Aquilegia név valószínűleg a latin aquila („sas”) szóból ered, mivel a virágok sarkantyúi a sas karmaira emlékeztetnek. Más magyarázat szerint a latin aqua („víz”) szóval függ össze, mert a virágok összegyűjtik az esővizet.

A vulgaris latin szó, jelentése „közönséges”, „általánosan elterjedt”.

A 'Christa Barlow' fajtanév a híres angol Barlow-haranglábak nemesítési vonalához kapcsolódik. A Barlow-csoport a telt virágú, sarkantyú nélküli haranglábfajták gyűjtőneve, amelyek a hagyományos Aquilegia vulgaris különösen díszes változatai közé tartoznak. A 'Christa Barlow' a csoport egyik legismertebb, sötét bordó virágú képviselője.

Calamagrostis 'Karl Foerster'

Calamagrostis 'Karl Foerster' egy díszfüféle, amely jellemzően 150-180 cm magasra nő, merev, felálló habitusú száraival. Levelei keskenyek, zöldek, a nyár folyamán krémszínű, majd aranybarna bugavirágzatot hoz, amely a tél folyamán is díszít.

Az alapfaj, a Calamagrostis acutiflora, Eurázsia nedves rétjein és patakpartjain honos. A 'Karl Foerster' egy német kertész által szelektált fajta, amely az alapfajnál kompaktabb, egyenesebb habitusú, és hosszabb ideig megőrzi virágzatát.

Fényigényes, de tűri a félárnyékot is. Jól alkalmazkodik a különféle talajokhoz, de a mérsékelten nedves, jó vízelvezetésű talajokat kedveli. Szárazságtűrő, és hidegtűrése is kiváló.

Felhasználása sokrétű: díszfüves ágyásokban, szoliterként, tömeges kiültetésben vagy modern kertek struktúraalkotó elemeként használatos. Télen is dekoratív, mivel a megszáradt bugák és szárak megmaradnak.

A név eredete Karl Foerster német kertészre utal, aki a 20. században számos díszfüvet nemesített és népszerűsített, kiemelve a díszfüvek szerepét a kertépítészetben.

Carex morrowii 'Irish Green'

Morfológia

A Carex morrowii 'Irish Green' alacsony-közepes termetű, örökzöld vagy enyhébb teleken télizöld sásfajta. Sűrű, tömött, félgömb alakú bokrokat képez, magassága általában 30–45 cm, szélessége 40–60 cm.

Levelei keskenyek, szalagszerűek, fényes sötétzöldek, 5–10 mm szélesek. A levélzet egész évben rendezett megjelenésű, ívesen kihajló. A fajta egyik legfontosabb díszértéke az egységes, mélyzöld lombszín.

Virágzatai tavasszal jelennek meg. A kalászok barnás-zöldes színűek, viszonylag jelentéktelenek, a növényt elsősorban lombjáért termesztik.

Alapfaj származása

A Carex morrowii Kelet-Ázsia őshonos növénye. Természetes előfordulási területe:

• Japán,

• a Kuril-szigetek,

• helyenként Kelet-Oroszország.

Hazájában erdőkben, erdőszegélyeken, patakpartokon és hegyvidéki üde termőhelyeken fordul elő.

Eltérés az alapfajtól

A vad típus levelei általában világosabb zöldek és lazább habitusúak.

Az 'Irish Green' főbb jellemzői:

• különösen sötét, fényes zöld lomb,

• tömörebb bokorforma,

• erősebb növekedés,

• egységesebb megjelenés,

• kiváló talajtakaró képesség,

• jobb kertészeti érték.

A gyakran ültetett 'Variegata' vagy 'Ice Dance' fajtákkal szemben levelei teljesen zöldek, fehér szegély nélkül.

Ökológiai igények

A fajta félárnyékban és árnyékban fejlődik a legszebben, de megfelelő talajnedvesség mellett napos helyen is nevelhető.

Kedveli:

• a humuszban gazdag talajokat,

• az üde vagy mérsékelten nedves termőhelyeket,

• a jó vízgazdálkodású közegeket,

• az enyhén savanyú vagy semleges talajokat.

Jól tűri:

• a gyökérkonkurenciát,

• a városi környezetet,

• az árnyékot.

A tartós szárazságot és a forró, tűző napos fekvéseket kevésbé kedveli.

Felhasználás

A Carex morrowii 'Irish Green' az egyik legértékesebb árnyéki lombdísznövény.

Felhasználható:

• árnyéki évelőágyásokban,

• fák és cserjék alatti talajtakaróként,

• japán kertekben,

• természetközeli kertekben,

• sírkertekben,

• edényes növényként.

Kiválóan társítható árnyékliliomokkal (Hosta), páfrányokkal, hunyorokkal (Helleborus) és tündérvirágokkal (Epimedium).

Etimológia

A Carex a sások ókori latin neve, amelyet már a római botanikusok is használtak.

A morrowii fajnév a 19. századi brit botanikus, Alexander Morrow emlékét őrzi, aki japán növények gyűjtésével vált ismertté.

Az 'Irish Green' angol fajtanév jelentése „ír zöld”. A név a fajta rendkívül üde, mélyzöld lombszínére utal, amely az ír tájak intenzív zöld növényzetét idézi. A fajta egyik legfontosabb kertészeti értéke éppen ez az egész évben díszítő, egységes sötétzöld lombozat.

Carex testacea 'Prairie Fire'

Morfológia

A Carex testacea 'Prairie Fire' alacsony-közepes termetű, örökzöld vagy télizöld sásféle a palkafélék családjából. Sűrű, töves csomókat alkot, magassága rendszerint 30–50 cm, hasonló vagy kissé nagyobb szélességgel.

Levelei nagyon keskenyek, szálasak, finoman ívesen lehajlók. Alapszínük olívazöld, bronzoszöld, de a levélvégek és a külső levelek erősen narancsos, rézszínű, bronzos árnyalatot kapnak. Teljes napon és hűvösebb időben a színeződés intenzívebb, ősszel-télen gyakran tüzes narancsbarna hatású.

Virágzata kevésbé feltűnő. A barnás kalászok nyár elején vagy nyáron jelennek meg, de a növényt elsősorban lombszíne és finom textúrája miatt ültetik.

Alapfaj származása

Az alapfaj, a Carex testacea, Új-Zélandról származik. Természetes élőhelyein nyíltabb, füves, cserjés, part menti és erdőszegélyi termőhelyeken fordul elő. A faj az új-zélandi sások közül az egyik legismertebb díszkerti növény, különösen narancsos-bronzos lombszíne miatt.

Eltérés az alapfajtól

A 'Prairie Fire' az alapfaj díszértékben kiemelt szelekciója. A vad Carex testacea is lehet bronzos-narancsos árnyalatú, de a 'Prairie Fire':

• erősebben narancsos, rézszínű lombú,

• színeződése egyöntetűbb,

• teljes napon különösen intenzív „izzó” hatású,

• kompaktabb, rendezettebb csomókat képez,

• kertészeti felhasználásban megbízhatóbb díszértékű.

Nem virágával, hanem egész éves lombhatásával különbözik igazán.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, legszebb lombszínét teljes napon adja. Félárnyékban is megél, de ott zöldesebb, kevésbé narancsos.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a mérsékelten üde, de nem pangó vizes termőhelyet,

• a közepesen tápanyagdús közeget,

• a napos, meleg fekvést.

A beállt tövek rövidebb száraz időszakokat elviselnek, de tartós kiszáradáskor a levélvégek barnulhatnak. A téli pangó nedvességet rosszul tűri, ezért kötött, levegőtlen talajon könnyebben kiritkulhat vagy kifagyhat. Magyarországi kertekben jó vízelvezetésű helyen általában megbízhatóbb, mint nedves, hideg talajon.

Felhasználás

Nagyon jó szerkezetadó és színező díszfűszerű évelő, bár botanikailag nem fű, hanem sás.

Felhasználható:

• évelőágyások szegélyében,

• prérikerti és természetközeli beültetésekben,

• kavicskertekben,

• edényekben, dézsákban,

• alacsony tömeges kiültetésként,

• sötét lombú vagy bordó virágú növények mellé kontrasztnak.

Jól társítható például Salvia, Echinacea, Nepeta, Allium, Perovskia, Sedum, valamint alacsony díszfüvek és más sások mellé. Narancsos lombja különösen ősszel és télen értékes, amikor kevés növény ad ilyen meleg színhatást.

Etimológia

A Carex a sások régi latin neve. A nemzetség neve a keskeny, gyakran éles szélű levelekre is utalhat.

A testacea latin eredetű szó, jelentése „téglaszínű”, „égetett agyag színű”, „terrakotta árnyalatú”. Ez nagyon találó név, mert a faj lombja gyakran bronzos, rézszínű, narancsbarna tónusú.

A 'Prairie Fire' fajtanév jelentése „prérítűz”. A név a növény tüzes narancsos-bronzos lombszínére utal, amely tömegesen ültetve valóban lángszerű, izzó hatást kelthet.

Echinacea purpurea 'Alba'

Morfológia

Az Echinacea purpurea 'Alba' közepes-magas termetű, lágyszárú évelő dísznövény a fészkesvirágzatúak családjából (Asteraceae, régebbi nevén Compositae). Magassága általában 70–100 cm, kedvező körülmények között kissé magasabb is lehet. Bokros habitusú, merev, felálló, többnyire elágazó szárakat fejleszt.

Levelei tojásdadok vagy tojásdad-lándzsásak, érdes tapintásúak, sötét- vagy középzöldek. A tőlevelek hosszabb nyelűek, a szárlevelek kisebbek, rövidebb nyelűek vagy csaknem ülők. A levélzet erőteljesebb, szélesebb levelű, mint az Echinacea pallida esetében.

Virágzata nagy fészekvirágzat. A nyelves virágok fehérek vagy krémfehérek, szélesebbek és kevésbé lecsüngők, mint a halvány kasvirág (Echinacea pallida) virágai. A középső kúp kezdetben zöldes vagy narancsosbarna, később erősebben barnul. A fehér nyelves virágok és a barnás-narancsos kúp tiszta, klasszikus kontrasztot adnak.

Virágzása általában júliustól szeptemberig tart. Az elnyílott virágfejek ősszel és télen is dekoratívak lehetnek.

Növényföldrajz

Az alapfaj, az Echinacea purpurea, Észak-Amerika keleti és középső részéről származik. Természetes előfordulása főként az Egyesült Államok középkeleti és délkeleti területeihez kötődik.

Jellemző élőhelyei:

• nyílt erdők,

• erdőszegélyek,

• prérik és rétek,

• cserjésedő gyepek,

• üde vagy mérsékelten száraz, jó vízáteresztő talajú termőhelyek.

Az 'Alba' kertészeti vagy kerti szelekció, természetes növényföldrajzi elterjedése nincs. Az alapfaj fehér virágú változatait, illetve ezek szelektált állományait jelöli.

Ökológiai igények

Teljes napon fejlődik és virágzik a legjobban. Félárnyékban is megmarad, de ott kevesebb virágot hoz, és szárai gyengébbek lehetnek.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen tápanyagdús közeget,

• a mérsékelten száraz vagy üde termőhelyet,

• a semleges vagy enyhén meszes kémhatást.

A beállt tövek jól tűrik a nyári meleget és a rövidebb száraz időszakokat. A téli pangó vizet rosszul viselik, ezért kötött, levegőtlen talajon a növény kiritkulhat. Túl tápdús talajon bujább, de kevésbé stabil növekedésű lehet.

Télállósága jó, és megfelelő helyen hosszú életű, megbízható évelő.

Felhasználás

Az Echinacea purpurea 'Alba' klasszikus fehér kasvirág, amely természetközeli és rendezettebb évelőágyásokban egyaránt jól használható. Fehér virágai miatt könnyen társítható, és jól oldja az erős színű növénycsoportokat.

Felhasználható:

• évelőágyásokban,

• prérikerti jellegű beültetésekben,

• fehér kertekben,

• méh- és lepkebarát kertekben,

• vágott virágként,

• díszfüvekkel társítva.

Jó társnövényei például Salvia nemorosa, Nepeta, Agastache, Rudbeckia, Helenium, Perovskia, Panicum, Molinia, Stipa és Veronicastrum fajok vagy fajták.

Virágait a méhek, poszméhek és lepkék szívesen látogatják. A meghagyott termésfejek ősszel és télen szerkezeti értéket adnak az ágyásnak, és a magevő madarak számára is hasznosak lehetnek.

Etimológia

Az Echinacea nemzetségnév a görög echinos szóból ered, jelentése „sün” vagy „tüskés állat”. Ez a virágzat közepén található kemény, szúrós, kúpos vacokra utal.

A purpurea latin fajnév jelentése „bíbor”, „bíborszínű”. Ez az alapfaj jellegzetes lilásbíbor, rózsaszínes virágszínére vonatkozik.

Az 'Alba' latin eredetű fajtanév, jelentése „fehér”. A név a fajta fehér vagy krémfehér nyelves virágaira utal. A teljes név tehát kissé ellentmondásos: „bíbor kasvirág fehér változata”, ami jól mutatja, hogy a fajtanév az alapfajtól eltérő virágszínt emeli ki.

Gaura lindheimeri ’Whirling Butterflies’

Morfológia

A Gaura lindheimeri 'Whirling Butterflies' közepes termetű, légies megjelenésű, lágyszárú évelő. Mai rendszertani besorolásban gyakran Oenothera lindheimeri néven szerepel, de a kertészeti gyakorlatban a Gaura név továbbra is nagyon elterjedt.

Magassága általában 60–100 cm, szélessége 40–60 cm. Töve bokros, lazán elágazó, a virágszárak vékonyak, ívesen hajlók, mozgékonyak. Levelei keskeny-lándzsásak, középzöldek vagy kissé szürkészöldek, többnyire finoman szőrösek. A levélzet nem tömör, inkább laza, természetes hatású.

Virágai hosszú, vékony fürtökben nyílnak. Egy-egy virág négy sziromból áll, fehér, néha halvány rózsaszínes árnyalattal. A hosszú porzók és a szétnyíló szirmok miatt a virág apró pillangóra emlékeztet. A virágok folyamatosan nyílnak, ezért a növény hosszú ideig díszít, általában júniustól októberig.

A 'Whirling Butterflies' különlegessége a nagyon könnyed, „lebegő” virágzás: a fehér virágok a vékony szárakon szinte táncolnak a szélben.

Növényföldrajz

Az alapfaj Észak-Amerika déli-középső részéről származik, főként Texas, Louisiana és a környező területek prérijein, nyílt füves élőhelyein, szárazabb rétjein és útszegélyein fordul elő.

Természetes élőhelyein meleg, napos, jó vízáteresztő talajú termőhelyekhez alkalmazkodott. A 'Whirling Butterflies' kertészeti szelekció, vadon természetes elterjedése nincs.

Ökológiai igények

Kifejezetten fényigényes növény. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ott virágzik a legtartósabban.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyet,

• a laza, kavicsos vagy homokosabb közeget,

• a semleges vagy enyhén meszes talajt.

Jól tűri a meleget, a napot és a rövidebb száraz időszakokat. A pangó vizet és a hideg, kötött, télen nedves talajt rosszul viseli. Ilyen helyen könnyen kiritkulhat vagy kifagyhat.

Tápanyagban túl gazdag talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és kevésbé lesz tartós. Jó vízelvezetés mellett megbízhatóbb, bár hidegebb, csapadékosabb teleken rövidebb életű évelőként viselkedhet.

Felhasználás

A 'Whirling Butterflies' kiváló légies szerkezetadó növény évelőágyásokban. Nem tömegével, hanem finom mozgásával és hosszú virágzásával hat.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• prérikerti beültetésekben,

• kavicskertekben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• természetközeli kompozíciókban,

• dézsás beültetésekben.

Jól társítható díszfüvekkel, például Stipa, Panicum, Molinia fajokkal, valamint Salvia, Nepeta, Echinacea, Perovskia, Verbena bonariensis, Achillea és Lavandula fajtákkal.

Fehér virágai miatt erős színű évelők között oldó, könnyítő szerepe van. Hosszú virágzása miatt városi és közterületi beültetésekben is értékes lehet, ha a talaj kellően vízáteresztő.

Etimológia

A Gaura név görög eredetű, jelentése nagyjából „pompás”, „díszes”, ami a növény kecses virágaira utal.

A lindheimeri fajnév Ferdinand Jacob Lindheimer német származású botanikus és növénygyűjtő emlékét őrzi, aki Észak-Amerikában, különösen Texas flórájának kutatásában játszott fontos szerepet.

A 'Whirling Butterflies' fajtanév jelentése „keringő pillangók” vagy „forgó pillangók”. Nagyon találó név: a fehér virágok hosszú, vékony szárakon, a szélben mozogva valóban pillangók könnyed rajára emlékeztetnek.

Salvia nemorosa 'Caradonna'

Morfológia

A Salvia nemorosa 'Caradonna' közepes termetű, bokros növekedésű, lágyszárú évelő az árvacsalánfélék családjából. Magassága általában 45–70 cm, szélessége 30–50 cm körüli.

Töve sűrű, rendezett levélcsomót alkot. Levelei átellenes állásúak, lándzsásak vagy tojásdad-lándzsásak, ráncos felületűek, fűrészes szélűek, szürkészöld vagy középzöld árnyalatúak. A levelek dörzsölésre jellegzetes, fűszeres-zsályás illatot árasztanak.

Virágzata felálló, karcsú, tömött álfüzér. A fajta egyik legfontosabb bélyege a nagyon sötét, bíborlila, majdnem feketés virágzati szár és csésze. Ezen nyílnak az élénk ibolyáskék, liláskék virágok. A sötét szárak és a kékeslila virágok együtt erős, grafikus hatást adnak.

Virágzása általában május végétől júliusig tart, majd visszavágás után gyakran másodvirágzásra is képes nyár végén.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Salvia nemorosa, Európa középső, keleti és délkeleti részén, valamint Nyugat-Ázsia egyes területein őshonos. Természetes élőhelyei főként szárazabb, napos gyepek, lösz- és sztyepprétek, erdőszegélyek, cserjés lejtők és meszes talajú nyílt termőhelyek.

A 'Caradonna' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. Németországi szelekcióként vált ismertté, és a modern évelőágyások egyik leggyakrabban használt ligeti zsálya fajtája.

Eltérés az alapfajtól

A vad Salvia nemorosa virágzata változó lila, kékeslila vagy ibolyás árnyalatú, habitusa pedig állománytól függően lazább vagy kevésbé egységes lehet.

A 'Caradonna' fő eltérései:

• sötétbíbor, majdnem fekete virágzati szárak,

• erőteljesebb, tisztább ibolyáskék virágszín,

• merevebb, függőlegesebb habitus,

• kompaktabb, rendezettebb növekedés,

• jobb díszkerti egyöntetűség,

• erős kontraszt a szár és a virág között.

A fajta különösen a sötét szárak miatt ismerhető fel; ez adja meg jellegzetes, modern, határozott megjelenését.

Ökológiai igények

Fényigényes, melegkedvelő évelő. Teljes napon virágzik a leggazdagabban, és ott marad a legkompaktabb.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy mérsékelten üde termőhelyet,

• a meszes vagy semleges kémhatást,

• a közepesen tápanyagdús, nem túl kötött közeget.

Jól tűri a nyári meleget és a rövidebb száraz időszakokat. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Túl árnyékos vagy túl tápdús helyen megnyúlhat, dőlésre hajlamosabbá válhat, és gyengébben virágzik.

Az első virágzás után érdemes visszavágni, mert így gyakran újabb virágszárakat hoz.

Felhasználás

A 'Caradonna' az egyik legjobb szerkezetadó és színező zsályafajta napos évelőágyásokban. Függőleges, sötét szárai miatt kiváló ritmust ad a beültetésnek.

Felhasználható:

• napos évelőágyásokban,

• prérikerti jellegű beültetésekben,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• szárazságtűrő közterületi kiültetésekben,

• rovarbarát kertekben,

• szegélynövényként,

• vágott virágként.

Jól társítható például Achillea, Nepeta, Perovskia, Echinacea, Gaura, Knautia, Stipa, Panicum, Molinia, Allium és Sedum fajokkal, illetve fajtákkal.

Virágait méhek, poszméhek és lepkék nagy számban látogatják. Hosszú díszértéke, jó szárazságtűrése és viszonylag alacsony fenntartási igénye miatt városi kiültetésekben is értékes.

Etimológia

A Salvia nemzetségnév a latin salvare, „gyógyítani”, „megmenteni” jelentésű igével hozható kapcsolatba. A név a zsályák régi gyógyászati használatára utal.

A nemorosa latin fajnév jelentése „ligeti”, „erdős helyen élő”. A nemus latinul ligetet, erdős területet jelent. Ez az alapfaj erdőszegélyekhez, ligetes, nyíltabb termőhelyekhez való kötődésére utal.

A 'Caradonna' fajtanév valószínűleg fantázianév. Pontos etimológiája nem egyértelmű, de hangzásában olaszos jellegű; a cara donna olaszul nagyjából „kedves hölgy” vagy „drága asszony” értelmű lehet. A kertészeti névhasználatban azonban elsősorban a fajta jelölésére szolgál, nem leíró botanikai névként.

Sanguisorba officinalis ’Tanna'

Morfológia

A Sanguisorba officinalis 'Tanna' alacsonyabb, kompakt növekedésű, lágyszárú évelő a rózsafélék családjából. Az alapfaj magyar neve őszi vérfű vagy orvosi vérfű.

A fajta rendszerint 40–60 cm magasra nő, ritkábban kedvező körülmények között kissé magasabb lehet. Bokros, tömött tövet képez, de virágszárai karcsúak, ezért a növény összhatása könnyed, természetes.

Levelei páratlanul szárnyaltak, sok apró, tojásdad vagy hosszúkás levélkéből állnak. A levélkék széle finoman fogazott. A lomb kékeszöld vagy szürkészöld árnyalatú, finom, páfrányszerű hatású, és már virágzás előtt is díszítő értékű.

Virágzata rövid, tömött, hengeres vagy tojásdad fejecske. A virágfejek sötét bordóvörösek, barnásvörösek vagy mély bíborvörösek, karcsú szárakon emelkednek a lomb fölé. Virágzása általában júniustól vagy júliustól szeptemberig tart. A kis, gombszerű virágzatok finoman mozognak a szélben, ezért a fajta nagyon jó „lebegő” szerkezeti elem az évelőágyban.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Sanguisorba officinalis, Európa és Ázsia mérsékelt övi területein szélesen elterjedt. Magyarországon is őshonos, főként üde és nedves gyepekben fordul elő.

Jellemző élőhelyei:

• nedves kaszálórétek,

• láprétek,

• mocsárrétek,

• patakpartok,

• üde hegyi rétek,

• időszakosan nedves, tápanyagban gazdag gyepek.

A 'Tanna' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. Az alapfaj alacsonyabb, kompaktabb, díszkerti szelekciói közé tartozik.

Eltérés az alapfajtól

A vad Sanguisorba officinalis gyakran magasabb, 80–120 cm-es, erőteljesebb növekedésű növény. Természetes állományokban habitusa változó, és inkább réti, magasfüvű jellegű.

A 'Tanna' főbb eltérései:

• alacsonyabb, kompaktabb növekedésű,

• rendezettebb, tömörebb bokrot képez,

• finomabb, arányosabb virágszárakat hoz,

• díszkerti használatban jobban kezelhető,

• alacsonyabb ágyásszintekben is alkalmazható,

• sötét bordóvörös virágfejei különösen jól érvényesülnek díszfüvek között.

A 'Pink Tanna' nevű változattól eltérően a 'Tanna' virágszíne sötétebb, vöröses-bordós, nem rózsaszín.

Ökológiai igények

Napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik jól. Teljes napon gazdagabban virágzik, de ehhez fontos, hogy a talaj ne száradjon ki tartósan.

Kedveli:

• az üde vagy mérsékelten nedves talajt,

• a humuszban gazdag, közepesen tápanyagdús közeget,

• a jó vízgazdálkodású, de nem pangó vizes talajt,

• a semleges vagy enyhén savanyú kémhatást.

Az alapfaj nedves rétek növénye, ezért a 'Tanna' sem való kifejezetten száraz, forró, sovány termőhelyre. Rövidebb száraz periódust elvisel, de tartós aszályban gyengébben fejlődik és kevesebbet virágzik.

Télállósága jó. Fenntartása egyszerű: a száraz szárakat tél végén vagy kora tavasszal célszerű visszavágni.

Felhasználás

A 'Tanna' kiváló természetközeli, réti hangulatú évelő. Alacsonyabb termete miatt előrébb is ültethető, mint a magasabb vérfűfajták.

Felhasználható:

• természetközeli évelőágyásokban,

• nedvesebb réthatású beültetésekben,

• díszfüvek közé ültetve,

• prérikerti jellegű, de nem túl száraz társításokban,

• vízpartok közelében,

• évelőágyások elő- vagy középső zónájában,

• vágott virágként.

Jól társítható például Molinia, Deschampsia, Carex, Persicaria, Veronicastrum, Filipendula, Thalictrum, Geranium, Salvia, Echinacea és Achillea fajokkal, illetve fajtákkal.

Virágai vonzzák a beporzó rovarokat. Finom lombja és sötét, apró virágfejei miatt különösen értékes olyan beültetésekben, ahol a természetes mozgás, áttörtség és hosszú nyári-őszi díszérték fontos.

Etimológia

A Sanguisorba nemzetségnév latin eredetű: a sanguis jelentése „vér”, a sorbere jelentése „felszívni”, „elnyelni”. A név a növény régi gyógyászati használatára utal, különösen vérzéscsillapító hatásával hozták kapcsolatba.

Az officinalis fajnév azt jelenti, hogy „gyógyszertári”, „orvosi használatú”. Olyan növényeknél alkalmazták, amelyeket régen hivatalos gyógynövényként tartottak számon.

A 'Tanna' fajtanév eredete nem teljesen egyértelmű; kertészeti fantázianévként kezelhető. A név a gyakorlatban az alacsony, kompakt, sötétvörös virágú szelekciót jelöli.

Sedum telephium 'Seduction Cherry Chocolate'

jellemzése

Morfológia

A Sedum telephium 'Seduction Cherry Chocolate' alacsony-középmagas, bokros növekedésű, pozsgás levelű évelő. Mai rendszertani felfogásban gyakran Hylotelephium néven is szerepel, de a kertészeti gyakorlatban a Sedum név továbbra is általános. A varjúhájfélék családjába tartozik.

Magassága rendszerint 30–45 cm, szélessége 30–50 cm körüli. Szárai erősek, húsosak, felállók, jól elágazók, ezért a növény tömött, rendezett bokrot alkot.

Levelei tojásdadok vagy hosszúkás-tojásdadok, vastagok, húsosak, enyhén fogazott vagy majdnem ép szélűek. Fő díszértéke a sötét lombszín: a levelek lilásbordó, barnásbordó, csokoládés-bíbor árnyalatúak, helyenként szürkészöld alaptónussal. A sötét lomb jó kontrasztot ad a virágzattal.

Virágai aprók, csillag alakúak, lapos vagy enyhén domború sátorozó bogernyőkbe tömörülnek. Színük rózsaszín, cseresznyés rózsaszín, sötét rózsaszín vagy ibolyás-rózsaszín. Virágzása többnyire augusztustól októberig tart. Az elnyílt virágzatok ősszel és télen is szerkezeti díszt adhatnak.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Sedum telephium tágabb értelemben Európa és Ázsia mérsékelt övi területein honos. Természetes élőhelyei közé tartoznak a szárazabb gyepek, köves lejtők, erdőszegélyek, cserjések, sziklagyepek és napos, jó vízáteresztő termőhelyek.

A 'Seduction Cherry Chocolate' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. A modern, kompakt, színes lombú varjúhájfajták közé tartozik, amelyeket elsősorban díszkerti használatra szelektáltak.

Eltérés az alapfajtól

A vad Sedum telephium általában zöld vagy kékeszöld lombú, magasabb, lazább habitusú, és virágzata többnyire halványabb rózsaszín vagy bíboros árnyalatú.

A 'Seduction Cherry Chocolate' fő eltérései:

• kompaktabb, alacsonyabb növekedésű,

• erősebben bokrosodik,

• sötét lilás-bordó, csokoládés lombszínű,

• élénkebb rózsaszín vagy cseresznyés virágzatot hoz,

• jobb díszítőértéket ad már virágzás előtt is,

• edényben és kisebb ágyásokban is könnyebben használható.

A fajta értéke tehát nemcsak a virágzás, hanem a teljes szezonban mutatós, sötét lomb.

Ökológiai igények

Kifejezetten napfénykedvelő, szárazságtűrő növény. Teljes napon lesz a legkompaktabb, és ott alakul ki legerősebben a sötét lombszín.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy szárazabb termőhelyet,

• a soványabb vagy közepesen tápanyagdús közeget,

• a semleges vagy enyhén meszes talajt.

Jól tűri a meleget, a szárazságot és a városi környezetet. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Túl tápdús vagy túl nedves talajon megnyúlhat, széteshet, és gyengébb lesz a lombszíne.

Télállósága jó. A száraz virágzatokat télre meg lehet hagyni, majd kora tavasszal visszavágni.

Felhasználás

A 'Seduction Cherry Chocolate' kiváló alacsony-középmagas szerkezetadó és színező évelő napos, szárazabb ágyásokban.

Felhasználható:

• évelőágyások elő- és középső részén,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• kavicskertekben,

• prérikerti társításokban,

• városi és közterületi kiültetésekben,

• edényes beültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Jól társítható például Salvia nemorosa, Perovskia, Nepeta, Stipa, Panicum, Molinia, Echinacea, Achillea, Allium és alacsonyabb Aster s.l. fajtákkal.

Virágai sok beporzó rovart vonzanak, különösen méheket és lepkéket. Sötét lombja miatt világos levelű, ezüstös vagy sárgászöld növények mellett különösen hatásos.

Etimológia

A Sedum nemzetségnév valószínűleg a latin sedere, „ülni” igével hozható kapcsolatba, utalva arra, hogy sok varjúhájfaj sziklákon, falakon, köveken „ülve”, laposan megtapadva nő.

A telephium fajnév a görög mitológiai Télephosz nevével függ össze. A hagyomány szerint egyes varjúhájféléket sebek kezelésére használtak, és a név ehhez a régi gyógyászati képzetkörhöz kapcsolódik.

A Hylotelephium névben a görög hyle jelentése „erdő”, a telephium pedig a régi varjúhájnév továbbélése; ezzel különítették el a nagyobb termetű, húsos szárú varjúhájakat a szűkebb értelemben vett Sedum fajoktól.

A 'Seduction Cherry Chocolate' névben a Seduction a fajtasorozat neve, a Cherry Chocolate pedig a cseresznyés-rózsaszín virágokra és a csokoládés-bordó lombszínre utal.

Sedum telephium Seduction 'Pink Passion'

Morfológia

A Sedum telephium Seduction 'Pink Passion' alacsony-középmagas, kompakt növekedésű, pozsgás levelű évelő. Mai rendszertani felfogásban gyakran Hylotelephium néven szerepel, de a kertészeti gyakorlatban a Sedum név továbbra is szélesen használt. A varjúhájfélék családjába tartozik.

Magassága általában 30–40 cm, szélessége 30–45 cm körüli. Erős, húsos, felálló szárakat fejleszt, amelyek jól elágaznak, ezért a növény tömött, rendezett bokrot alkot.

Levelei tojásdadok vagy hosszúkás-tojásdadok, vastagok, húsosak, vízraktározók. Színük többnyire zöld vagy szürkészöld, de napos fekvésben, hűvösebb időben vagy virágzás előtt rózsás, pirosas, enyhén bordós árnyalatot is kaphatnak. A Seduction sorozatra jellemző a viszonylag apróbb, sűrűbb lombozat és a kompakt habitus.

Virágai aprók, csillag alakúak, lapos vagy enyhén domború sátorozó bogernyőkbe tömörülnek. Színük világos rózsaszín, élénk rózsaszín vagy kissé lilás-rózsaszín. Virágzása általában augusztustól szeptemberig, kedvező időben októberig tart. Az elnyílt virágzatok ősszel és télen is szerkezeti díszt adhatnak.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Sedum telephium tágabb értelemben Európa és Ázsia mérsékelt övi területein honos. Természetes élőhelyei elsősorban napos, szárazabb, jó vízáteresztő termőhelyek.

Jellemző élőhelyei:

• száraz gyepek,

• köves lejtők,

• sziklagyepek,

• erdőszegélyek,

• cserjések,

• utak menti rézsűk,

• humuszosabb szikla- és törmeléklejtők.

A Seduction 'Pink Passion' kertészeti fajta, természetes vad elterjedése nincs. Modern, kompakt, gazdagon virágzó varjúháj-szelekció, amelyet díszkerti és konténeres felhasználásra nemesítettek.

Eltérés az alapfajtól

A vad Sedum telephium többnyire magasabb, lazább növekedésű, zöld vagy kékeszöld lombú, virágzata pedig változóan halvány rózsaszín, zöldesrózsaszín vagy bíboros árnyalatú.

A Seduction 'Pink Passion' fő eltérései:

• alacsonyabb, kompaktabb növekedésű,

• erősen bokrosodik, sok rövid, felálló virágszárat hoz,

• lombozata sűrűbb és rendezettebb,

• virágzata nagyobb hatású, tömörebb,

• rózsaszín virágszíne tisztább és díszkertileg egyöntetűbb,

• kisebb kertekben, szegélyekben és edényben is könnyebben használható.

A 'Seduction Cherry Chocolate'-tól főként világosabb, zöldesebb lombjával és rózsaszín virágzatával különíthető el; nem az erősen csokoládés-bordó lombszín a fő díszértéke.

Ökológiai igények

Kifejezetten napfénykedvelő, szárazságtűrő évelő. Teljes napon lesz a legkompaktabb, és ott virágzik a leggazdagabban.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a közepesen száraz vagy szárazabb termőhelyet,

• a soványabb vagy közepesen tápanyagdús közeget,

• a semleges vagy enyhén meszes talajt.

Jól tűri a meleget, a szárazságot és a városi környezetet. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Túl tápdús vagy túl nedves talajon megnyúlhat, lazábbá válhat, és kevésbé lesz tartós.

Télállósága jó. A száraz virágzatokat télre meg lehet hagyni, majd kora tavasszal célszerű visszavágni.

Felhasználás

A Seduction 'Pink Passion' jó választás napos, szárazabb fekvésű évelőágyásokba, ahol kompakt, hosszan díszítő, kevés gondozást igénylő növényre van szükség.

Felhasználható:

• évelőágyások elő- és középső részén,

• szegélynövényként,

• sziklakerti jellegű beültetésekben,

• kavicskertekben,

• prérikerti társításokban,

• városi és közterületi kiültetésekben,

• edényes beültetésekben,

• méh- és lepkebarát kertekben.

Jól társítható például Salvia nemorosa, Nepeta, Perovskia, Stipa, Panicum, Molinia, Achillea, Echinacea, Allium és alacsonyabb őszirózsák mellé.

Virágai sok beporzót vonzanak, különösen méheket és lepkéket. Őszi virágzása miatt akkor is értékes nektárforrás lehet, amikor sok nyári évelő már levirágzott.

Etimológia

A Sedum nemzetségnév valószínűleg a latin sedere, „ülni” igével függ össze. Ez arra utalhat, hogy sok varjúhájfaj sziklákon, köveken vagy falakon szinte „ülve”, laposan megtapadva nő.

A telephium fajnév a görög mitológiai Télephosz nevével kapcsolatos. A régi hagyomány szerint egyes varjúhájféléket sebek kezelésére használtak, és a név ehhez a gyógyászati képzetkörhöz kötődhet.

A Hylotelephium névben a görög hyle jelentése „erdő”, a telephium pedig a régi varjúhájnév továbbélése. Ezzel a névvel különítik el a nagyobb termetű, húsos szárú varjúhájakat a szűkebb értelemben vett Sedum fajoktól.

A Seduction a fajtasorozat neve, jelentése „csábítás”. A 'Pink Passion' jelentése „rózsaszín szenvedély”, ami a fajta élénk, rózsaszín virágzatára és erős díszítőértékére utal.

Stipa tenuissima 'Pony Tails'

Morfológia

A Stipa tenuissima 'Pony Tails' alacsony-középmagas, nagyon finom textúrájú, csomóképző díszfű a pázsitfűfélék családjából. Mai rendszertani felfogásban gyakran Nassella tenuissima néven szerepel, de a kertészeti forgalomban a Stipa tenuissima név továbbra is általános.

Magassága többnyire 40–60 cm, szélessége 30–50 cm körüli. Sűrű, de laza hatású, félgömbös csomót alkot. Levelei rendkívül vékonyak, hajszálszerűek, élénkzöldek vagy világoszöldek, finoman ívesen kihajlók. A lomb már kis légmozgásra is megmozdul, ezért a növény egyik fő díszértéke a folyamatos, puha mozgás.

Virágzata finom, selymes, laza bugavirágzat. A kalászkák eleinte ezüstös-zöldesek, majd szalmasárga, drapp, világosbarna árnyalatúvá érnek. A hosszú, hajlékony szálkák miatt a virágzat tollszerű, hajzuhatagra vagy lófarokra emlékeztet. Virágzása általában június–augusztusban zajlik, de a száraz virágzat sokáig díszíthet.

Növényföldrajz

Az alapfaj Észak- és Közép-Amerika szárazabb vidékeiről származik. Természetes elterjedése főként az Egyesült Államok délnyugati részéhez, Mexikóhoz és a száraz, nyílt füves területekhez kapcsolódik; egyes rendszertani értelmezések dél-amerikai előfordulásokat is ide vonnak.

Jellemző élőhelyei:

• száraz gyepek,

• félsivatagos füves területek,

• köves lejtők,

• nyílt, napos prérik,

• sovány, jó vízáteresztő talajú termőhelyek.

A 'Pony Tails' kertészeti szelekció, természetes vad elterjedése nincs. Az alapfaj különösen finom szálú, díszkerti célra szelektált alakjaként használják.

Eltérés az alapfajtól

A 'Pony Tails' az alapfajhoz nagyon közel álló díszkerti forma; nem markáns szín- vagy méretbeli eltéréséről, hanem egységesebb, kertészetileg megbízhatóbb habitusáról ismert.

Főbb eltérései:

• különösen finom, selymes levél- és virágzati textúra,

• egyöntetűbb, rendezettebb csomóképzés,

• puhább, leomlóbb „lófarok” hatás,

• jó díszkerti szelekciós érték,

• erős mozgáshatás már enyhe szélben is.

Az alapfaj vad típusai változékonyabbak lehetnek; a 'Pony Tails' a kertben egységesebb, látványosabb hatású.

Ökológiai igények

Kifejezetten fény- és melegigényes díszfű. Teljes napon fejlődik a legszebben, és ott lesz a legszebb, legsűrűbb a habitusa.

Kedveli:

• a jó vízáteresztő talajt,

• a száraz vagy mérsékelten száraz termőhelyet,

• a laza, homokos, kavicsos vagy köves közeget,

• a közepesen tápanyagszegény talajt.

Jól tűri a meleget, a szárazságot és a sovány talajokat. A pangó vizet, különösen télen, rosszul viseli. Kötött, nedves talajon könnyen kiritkul vagy kipusztulhat.

Magyarországi kertekben jó vízelvezetésű, napos helyen általában tartható, de hideg, nedves teleken rövidebb életű lehet. Enyhébb fekvésben részben télizöld maradhat. Tavasszal nem mindig célszerű erősen visszavágni; gyakran elég kézzel vagy gereblyével kifésülni az elhalt szálakat.

Felhasználás

A 'Pony Tails' az egyik legfinomabb textúrájú díszfű, ezért kiválóan használható mozgás és lágyság bevitelére napos beültetésekbe.

Felhasználható:

• kavicskertekben,

• prérikerti jellegű társításokban,

• mediterrán hangulatú kertekben,

• szárazságtűrő évelőágyásokban,

• szegélyként,

• tömeges foltokban,

• edényes beültetésekben,

• sziklakertekben.

Jól társítható például Salvia nemorosa, Perovskia, Nepeta, Gaura, Echinacea, Achillea, Sedum, Lavandula, Allium és alacsonyabb szárazságtűrő évelők mellé.

Különösen szép, ha nagyobb foltokban ültetik, mert a növények együtt hullámzó, selymes felületet alkotnak. Keményebb levelű, tömörebb habitusú növények mellett jól oldja a kompozíciót.

Etimológia

A Stipa nemzetségnév a görög eredetű styppe vagy latin stipa szóból eredeztethető, amely kócszerű rostokra, növényi szálakra utalhat. Ez jól illik a nemzetség hosszú szálkás, finom virágzataihoz.

A Nassella név a latin nassa, vagyis „kosár”, „háló” szóból származtatható; a termés és a pelyvalevelek szerkezetére utaló névként értelmezhető.

A tenuissima latin fajnév jelentése „nagyon vékony”, „igen finom”. Ez a faj legfontosabb bélyegére, a hajszálszerűen keskeny levelekre és virágzati szálakra utal.

A 'Pony Tails' fajtanév jelentése „lófarok”. A név a növény hosszú, selymes, leomló, hajzuhatagszerű lombjára és virágzatára utal, amely szélben valóban lófarokként hullámzik.

Astragalus cicer - hólyagos csűdfű

Morfológia

Az Astragalus cicer (hólyagos csüdfű) évelő, lágyszárú növény a pillangósvirágúak családjába (Fabaceae) tartozik. Erőteljes gyöktörzset fejleszt, amelyről hosszú föld alatti tarackok erednek, ezért gyakran kiterjedt telepeket alkot.

Szárai felállók vagy kezdetben fekvők, majd felemelkedők, rendszerint 40–100 cm hosszúak. Levelei páratlanul szárnyaltak, 10–25 tojásdad vagy elliptikus levélkéből állnak. A levélkék csúcsa többnyire lekerekített vagy enyhén kicsípett.

Virágai sárgák vagy halványsárgák, tömött, gömbölyded vagy tojásdad fürtökben helyezkednek el. Egy virágzatban gyakran 20–40 virág is található. Virágzása általában májustól júliusig tart. Termése hosszúkás, enyhén felfújt hüvely, amely éréskor barnásfeketére színeződik.

A gyökereken nitrogénkötő baktériumokkal társult gyökérgümők találhatók.

Növényföldrajz

Az Astragalus cicer eurázsiai elterjedésű faj. Őshonos Európa középső és keleti részén, valamint Nyugat- és Közép-Ázsiában.

Előfordul:

• Közép-Európában,

• Kelet-Európában,

• a Balkánon,

• a Kaukázus vidékén,

• Szibéria nyugati területein,

• Közép-Ázsia egyes részein.

Észak-Amerikába takarmánynövényként telepítették, ahol több helyen meghonosodott.

Társulás

Természetes élőhelyein elsősorban:

• löszgyepekben,

• sztyeppréteken,

• erdőssztyeppekben,

• szárazabb kaszálóréteken,

• cserjésedő gyepekben,

• útszegélyeken,

• vasúti töltéseken

fordul elő.

Gyakori eleme a kontinentális jellegű füves növénytársulásoknak, különösen ott, ahol a talaj tápanyagellátottsága közepes vagy jó.

Ökológiai igények

Fényigényes növény, árnyékban gyengén fejlődik.

Kedveli:

• a napos fekvést,

• a jó vízáteresztő talajokat,

• a közepesen száraz vagy üde termőhelyeket,

• a semleges vagy meszes kémhatású talajokat.

Jól tűri:

• a téli hideget,

• a szárazabb időszakokat,

• a kaszálást,

• a legeltetést.

Mélyre hatoló gyökérzete miatt viszonylag szárazságtűrő. Nitrogénkötő képessége révén gyengébb termőhelyeken is jól fennmarad.

Felhasználás

Az Astragalus cicer jelentős takarmánynövény.

Felhasználása:

• szénakészítésre,

• legelőnövényként,

• talajjavító zöldtrágyaként,

• erózióvédelmi célokra,

• méhlegelőként.

Magas fehérjetartalma miatt értékes takarmány. Nitrogénkötő képessége javítja a talaj termékenységét, ezért gyeprekonstrukciókban és természetvédelmi gyeptelepítésekben is alkalmazzák.

Virágai sok nektárt termelnek, ezért kiváló méhlegelő.

Gyógyhatás

Az Astragalus cicer nem tartozik a jelentős gyógynövényként használt csüdfűfajok közé. A gyógyászatban elsősorban egyes ázsiai csüdfűfajok, különösen az Astragalus membranaceus gyökere használatos.

Az A. cicer népi gyógyászati alkalmazása korlátozott volt. Egyes vidékeken általános erősítő vagy takarmányozási célból ismerték, de nem vált fontos gyógynövénnyé.

Etimológia

Az Astragalus név a görög astragalos szóból származik. Eredetileg bokaízületi csontot vagy abból készült dobókockát jelentett. A név feltehetően egyes fajok magjainak vagy terméseinek alakjára utal.

A cicer latin szó, jelentése „csicseriborsó”. A fajnév a növény hüvelyes termésére és a csicseriborsóhoz hasonló megjelenésű magjaira utal.

Verbena hastata 'Alba'

Morfológia

A Verbena hastata 'Alba' közepes-magas vagy magas termetű, felálló növekedésű, lágyszárú évelő a vasfűfélék családjából. Magassága általában 80–130 cm, kedvező, üde termőhelyen ennél magasabb is lehet.

Szárai merevek, négyszögletesek, felállók, a felső részen elágazók. Habitusa karcsú, függőleges vonalú, kissé gyertyatartószerű. Levelei átellenes állásúak, lándzsásak vagy hosszúkás-lándzsásak, hegyes csúcsúak, fűrészes szélűek. A levélfelület kissé érdes, színe középzöld vagy sötétzöld.

Virágzata keskeny, felálló füzérekből áll, amelyek a hajtáscsúcsokon és oldalágakon fejlődnek. A virágok aprók, ötcimpájúak, és a füzérek mentén alulról fölfelé nyílnak. Az 'Alba' virágai fehérek vagy enyhén krémfehérek, így az alapfaj kékeslila virágzatánál sokkal világosabb, tisztább hatású. Virágzása rendszerint júliustól szeptemberig tart.

Növényföldrajz

Az alapfaj, a Verbena hastata, Észak-Amerika keleti és középső részén őshonos. Természetes élőhelyei főként üde vagy nedves, nyílt termőhelyekhez kapcsolódnak.

Jellemző élőhelyei:

• nedves rétek,

• mocsárrétek,

• patak- és folyópartok,

• árterek,

• nedves prérik,

• tavak, csatornák és árkok szegélyei,

• zavart, de kellően nedves nyílt területek.

Az 'Alba' kertészeti fehér virágú szelekció, természetes vad elterjedése nincs, bár fehér virágú egyedek ritkán spontán is megjelenhetnek populációkban.

Eltérés az alapfajtól

A vad Verbena hastata jellegzetesen kékeslila, ibolyáskék vagy lilás virágú. Az 'Alba' legfontosabb eltérése a virágszín.

Főbb különbségei:

• fehér vagy krémfehér virágzat,

• világosabb, légiesebb kerti hatás,

• jobban társítható fehér, ezüstös vagy pasztell színvilágú évelőkkel,

• a függőleges virágzati szerkezet ugyanaz marad, mint az alapfajnál.

Habitusa, levelezete és ökológiai igényei lényegében az alapfajéhoz hasonlók.

Ökológiai igények

Napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik jól, de teljes napon virágzik a leggazdagabban, ha a talaj kellően nedves.

Kedveli:

• az üde vagy nedves talajt,

• a humuszos, közepesen tápanyagdús közeget,

• a jó vízgazdálkodású, de nem kiszáradó talajt,

• a napos, nyílt fekvést.

Jól tűri az időszakosan nedves vagy vízhez közeli termőhelyeket. Tartós szárazságban visszafogottabban fejlődik, alsó levelei száradhatnak, és virágzása gyengülhet. Jó körülmények között magról utánvetheti magát, de általában nem kezelhetetlenül agresszív.

Télállósága jó. Rövid életű évelőként is viselkedhet, de önvetéssel hosszabb ideig fennmaradhat a kertben.

Felhasználás

A Verbena hastata 'Alba' kiváló természetközeli, réti hangulatú évelő, különösen nedvesebb vagy üdébb fekvésű kertekben.

Felhasználható:

• természetközeli évelőágyásokban,

• nedves réthatású beültetésekben,

• vízpartok, tavak, patakok közelében,

• esőkertekben,

• rovarbarát kertekben,

• fehér vagy pasztell színvilágú kompozíciókban.

Jól társítható például Sanguisorba, Molinia, Deschampsia, Persicaria, Filipendula, Veronicastrum, Echinacea, Rudbeckia, Monarda, Lythrum és Iris sibirica fajtákkal.

Virágai sok beporzót vonzanak, különösen méheket, poszméheket és lepkéket. Karcsú, függőleges virágzata jó ritmust ad az ágyásnak, fehér színe pedig könnyít és világosít a sűrűbb, erősebb színű társításokon.

Etimológia

A Verbena nemzetségnév latin eredetű. Az ókori rómaiaknál a verbena szent vagy rituális célra használt növényi ágakat, füveket is jelenthetett; később a vasfüvek neveként rögzült.

A hastata latin fajnév jelentése „dárda alakú”, „lándzsa alakú”. Ez a levelek hosszúkás, hegyes, lándzsás formájára utal.

Az 'Alba' latin eredetű fajtanév, jelentése „fehér”. A név a fajta fehér virágzatára utal, és egyértelműen megkülönbözteti az alapfaj kékeslila virágú alakjától.